Az emlékezés kövei

A botlatókövek újra és újra megállítanak minket  

A gyakorlat Németországból, Kölnből indult. Stolpersteinnek (botlatókőnek) nevezik azokat a 10X10 centiméteres réztáblácskákat, amelyek a talajjal egy szinten, macskakövekre rögzítve a járda fölé magasodó házak lakóira emlékeztetnek. Az egykorvolt lakók a holokauszt áldozatai. (Zsidók, romák, melegek, fogyatékkal élők, Jehova tanúi, táborlakók, deportáltak és munkaszolgálatosok.) Nem szükségszerű, hogy a névtábla névadója neves, kiemelkedő személy legyen. Elég, ha az utcában lakók ismerték. Elég, ha dokumentum maradt róla. Egyre kevesebben emlékeznek, a történetek elmosódnak. A mozgalom Gunter Demnig német szobrász ötlete volt. Demnig szerint az ember akkor hal meg igazán, ha a nevére sem emlékeznek. A botlatókő küzdelem a halál csöndje ellen.

A Barcsay utca 8. előtt, a Madách Gimnázium kapujával szemközt kis csoport gyülekezik. Két újabb követ fogunk kihelyezni, egyiket itt, a Barcsay utcában, a másikat a Városligeti fasorban. A kezdeményezők a hozzátartozók, a Mazsike (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület) és Erzsébetváros Önkormányzata. A Mazsike képviseletében eljött az elnök, Kirschner Péter, az önkormányzatot Niedermüller Péter polgármester és Szücs Balázs alpolgármester képviseli. Wald Imre, aki nyolcvan éve a Barcsay utca 8-ban, a második emeleten lakott, a történet idején fiatal kereskedősegéd volt. Keresztény nőt vett feleségül, ez egy ideig megóvta a munkaszolgálattól, de 1944 nyarán nem volt menedék. „Birodalmi védősáncépítés” közben halt meg, a halál oka a halottkémi jelentés szerint „vérmérgezés.” Niedermüller Péter polgármester mondja: Erzsébetváros a botlatókövek állítását mindig támogatta, ezután is így lesz. Az ok egyszerű: ezek az emberek itt éltek velünk, hozzánk, a mi közösségünkhöz tartoztak. Sorsukról nem feledkezhetünk meg. „Talán jó is, ha a kő itt áll az iskola kapujával szemben. Ha a diákok kilépnek a kapun, ezzel az emlékkel is szembesülnek. A washingtoni Holocaust Múzeum egyik főigazgatója mesélte, a múzeumban évente félmillió diák fordul meg. Sajnos nem tartunk itt. De az önkormányzat a méltó emlékezést mindig is támogatni fogja.”

A Városligeti fasor 45-ben, az egykori Vilma Királyné útján ma az MKPK (Magyar Katolikus Püspöki Konferencia) Titkársága található. Korábban szakszervezetek foglalták el. De egykor itt lakott Hecht Hermann ügyvéd és földbérlő. Távoli, oldalági rokona, Hoffmann László, a kő állítója alig tud róla valamit. A halottkém jelentése szerint Hecht Hermann az ostrom végnapjaiban hunyt el. A halál oka „csonkolás és fejlövés.” Felesége az előző nyáron öngyilkos lett. A többi néma csend. Hoffmann úr úgy érzi, a kötelesség most őt terheli. Eljött Mester Tamás a BZSH (Budapesti Zsidó Hitközség) elnöke, a Mazsihisz alelnöke. Szücs Balázs megköszöni a Mazsike és a hozzátartozók segítségét, Mester Tamás részvételét. A kövek, mint mondja, tragikus időszakra emlékeztetnek. Arra a korra, amikor magyar elárulta a magyart. A kövek arra emlékeztetnek, mi történik akkor, mikor a körülöttünk lévő világ értékei válságba kerülnek. Mi történik, ha a politika szétválaszt élő közösségeket.

A botlatokövek állítása folytatódik. A történet lezárhatatlan.