Budapest ma is a kultúra városa, budapestinek lenni jó. Budapest megőrizte lelkét. Pesti emberek ma is vannak, történetüket mindig újra kell írni. Ezzel a vezérgondolattal folytatódott a Chill Garden, a Róth Miksa Emlékház szabadtéri rendezvénysorozata.

Mivel Budapest idei nagy programja a városegyesítés 150. évfordulója, törvényszerű, hogy a beszélgetések egy része Budapestről szól. Városunk titkát hárman próbálták megfejteni. Balogh Máté András, az Art is Business Egyesület vezetője (aki a Birth of a Metropolis című Budapestet bemutató angol nyelvű turisztikai kiadványért felelt a Budapest Brand közreműködésével), Török András kultúrtörténész. Ő nemrég adta ki újraírt Budapest könyvét. És Zubreczki Dávid újságíró, „építészeti mesemondó”. Mindhárman író, a tárgyban publikáló emberek, a rendezvény címe így lett „Budapest papíron.”

Hogy a szerzők művüket szeressék, elvárható. De lehet-e szeretni a mai Budapestet? Megtartotta-e Krúdy nyomán múltjának ízeit? Török történész mondja: a város ebben a harminc évben szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. S mivel közben változott ő is, a könyvet újra kellett írni.

Budapest nem lett szebb, csúnyább, idegenebb, csak más. Teljesen más. Mindehhez jó előjáték volt a Róth Miksa gárdájának bónusz tárlatvezetése, amelyen megismerhettünk egy másik várost, a szecesszióban tobzódó, fejlődő Budapestet. A kiállítási termeket bejárva megérthettük, milyen egy város, mely szétrobban a lendülettől, a tehetségtől. A Birth of a Metropolis könyvre térve, a szerkesztő mondja: a mai Budapest a felfedezés fázisában van. Miközben a pestiek véleménye városukról lesújtó, akad olyan vagyonos turistaközönség, amely most csodálkozik rá Budapestre és el van ragadtatva tőle. Sokszor bejárták Prágát, Varsót, Krakkót, voltak Lembergben is, de a Duna-parti metropolis számukra újdonság. Több okból is.

Budapesten nincs definitív épület, műtárgy, amely a város védjegye lehetne. Nincs Taj Mahal-ja, Dózse-Palotája, Notre-Dame-ja. Mégis megtalálható benne minden, amely az elmúlt kétezer évet összefogja, a római romtól a posztmodernig. Látványra, természeti adottságra nézve változatos és néha gyönyörű. Minden megvan benne a fürdőtől a mocsáron át a bércekig. Eléggé kicsiny ahhoz, hogy szerkezetében áttekinthető legyen, mégis elég nagy ahhoz, hogy a legkifinomultabb élvezetek is meglegyenek benne.

A legfőbb vonzerő állítólag a túlduzzasztott kulturális attraktivitás. 1,7 milliós városban ritka a tizenhárom repertoárszínház, két opera, hét szimfonikus zenekar, ötven múzeum, tucatnyi egyetem, élő és virágzó dzsesszkultúra. A kulturális tobzódás eredetileg Bethlen István alatt jött létre. A miniszterelnök ezzel akarta a Nyugatnak bizonyítani, hogy mi vagyunk az európai civilizáció az utódállamok barbárságához képest. Nem törődött ezzel a kutya sem. De az értelmiség jól járt vele.

Az utód, a Kádár-rendszer pedig alapjában sznobisztikus diktatúra volt. Nyomai megmaradtak. Nyugaton pedig van olyan közönség, amely kezdi felfedezni. A város ráadásul sokszínű. Bolygóvárosaiban, a lenézett külső kerületekben elképesztő rejtett értékek vannak. Van, aki sorolja is az építészeti kincseket Pesterzsébettől Budafokig. Budapest (bár ez nem mindig szimpatikus) utcára kiülős, kifelé élő hely lett. Mások szerint épp oly elzárkózó, rideg, mint a nyugat-európai városok turisztikai centrumai.

A végén vita bontakozik ki arról, létezik-e „pesti ember”, sajátos mentalitásként. Mint Hrabal Pepin bácsija. Ebben nem könnyű megegyezni. Csak magunkon kell végignézni.