A zsinagóga előtt nagyobb csoport áll. Lehetünk százan. Az erzsébetvárosi önkormányzat munkatársait és családtagjaikat Frölich Róbert országos főrabbi, a Dohány utcai Zsinagóga vezető rabbija hívta meg zsinagóga látogatásra. A siker minden várakozást felülmúlt. A program másik szervezője, Szücs Balázs alpolgármester ki is mondja: meglepődött. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ne figyeljünk azokra a helyekre, amelyek mellett naponta elmegyünk. Az alpolgármester a köztisztviselők napja alkalmából is köszöntötte a kollégákat.

A világ második legnagyobb, Európa legnagyobb neológ zsinagógája a főváros egyik legfajsúlyosabb turisztikai látnivalója. Naponta elmegyünk mellette, mondván: majd egyszer… Úgyis itt van. Most itt az alkalom. 

A vendéglátó, Frölich Róbert országos főrabbi köszönt minket. „Nem tudom, ki járt már itt, ki nem – mondja –, ki az, aki volt már zsidó templomban, ki nem. De egyben biztos vagyok: ilyen zsidó templomban még nem voltatok. Ha ebbe a templomba belépsz, úgy érezheted, valami több vagy. Ez a valami több, megfoghatatlan. Ide járok több, mint harminc éve, és ha belépek mindig megdöbbenek. Úgy látszik, vannak különleges helyek, ahol találkozik föld és ég. Ha kicsit ebből az érzésből haza tudtok vinni, gazdagabban mentek haza”, mondja, és rábíz minket két felkészült idegenvezetőre. 

Persze a látogatás csak egy korty a hosszú történetből, a hihetetlenül bonyolult kulturális közegből, a hagyományt és tanulást ötvöző fejlődésből. Megtudhatjuk, miért volt pezsgő a 19. század második felének zsidó hitélete, hogy történt az ortodox-neológ szakadás. Hogy az 1859-ben avatott zsinagóga (Ludwig Förster munkája) miért készült el öt év alatt, extra gyorsasággal. Szerepet játszott benne az elképesztően aktív és bőkezű adakozási hullám. A Dohány utcai Zsinagóga a dübörgő gazdaságnak, a monarchia halál előtti felvirágzásának terméke. Az épülő körúthoz kötődik, a vasútépítési lázhoz, a fejlődő iskolarendszerhez. 

A Dohány utcai Zsinagóga a modernitás válasza a megőrzött hagyományra. A templomban „minden arany, ami fénylik”. Virágzott az ötvösművészet, szinte leigáz a méltóságteljes pompa, a mór stílus archaikus gazdagsága. Ez az a plusz, amit a fejlődő Budapest sokágú, sokhagyományú népessége hozott létre. Ugyanakkor még optimista kor volt, 1860-ban a zsinagógában is felhangzott a Szózat. Később a kertben megnézhettük a holokauszthoz kapcsolódó emlékeket, a Wallenberg emlékparkot, a gettó itt maradt sírjait. Jártunk a száz méterre lévő, kecses és könnyed Rumbach utcai Zsinagógában, melyből 1950 táján „kifogytak” a hívek. Ma főleg közösségi térként, előadóteremként működik. 

A Dohány utcai Zsinagóga Erzsébetváros dísze. Az alkotó lendület és a virágzás után szomorú emlékeket őriz. A megélt és túlélt tragédia az épületet megemelte és nemesebbé tette.