• írta Török Zsuzsa Gyöngy
  • 2022. június. 14. kedd
  • 0

Táncra fel, Erzsébetváros!

Kulturális köztéri programra, közös táncolásra várták az erzsébetvárosiakat, illetve az érdeklődőket az István utca 27-ben, múlt pénteken.
title image

Részvételi tánc a Placcc közösségével

A Placcc Fesztivál csapata a Nyitva! Erzsébetváros program keretében pályázott az István utcai üzlethelyiség bérleti jogára, s az ingyenes időszakot követően maradt is a kerületben. A Szendvicsbár nevű bázis eddig művészeti projektek helyett szociális foglalkoztatók otthona volt az ukrán háborús helyzet miatt. Így a menekült családok gyermekei hasznosan tölthették napjaikat. A Placcc – Szendvicsbár most júniusban debütált a Dance the district elnevezésű programjával, mely táncolni hívta a kerületet.

Céljuk az volt, hogy valós, inkluzív közösségi élmény szülessen, mely beépülhet a kerület jelenébe és emlékezetébe egyaránt. Részvételi táncperformanszukban nincsenek előadók. Vagyis mindenki előadóvá válik, aki akkor, abban az órában a környező utcákon megmozdul.

Borsos Luca instrukciói alapján, Bartha Márk streamelt zenéjével a fülében, pénteken késő délután az újságíró is elindult fölfedezni Külső-Erzsébetváros egy kis szeletét, betáncolni a környező utcákat, tereket.

 

Mintha valami jókedvű, zombis filmet forgattak volna az István utca környékén

Lóg az eső lába, fülledt az idő, mikor Loncival és Andrissal csapatot alkotva útra kelünk megkeresni választott kezdőpontunkat, a Peterdy utca felé indulva. Megtudom, hogy testvérek, bővebb beszélgetésre nem futja, mert leszakad az ég, én behúzódok egy kapualjba, kívül esik a komfortzónámon az esőtánc, ők elköszönnek, s megbeszéljük, később találkozunk.

Fülemben utcahangok, nem tudom, valójában mit hallok, s jól hallom-e, kiveszem a fülhallgatót, utcahangok kívül-belül, morajlik bennem Erzsébetváros, nem szabadulok. Állok a kapualjban, nézem a szemben levő tűzfalat, megcsillan rajta a napfény, konstatálom, mennyire szép, moraj helyett zene érkezik füleimbe, megnyugtató, andalító, szinte esőzene. Egyedül vagyok, sokáig. Lány szalad el kutyával, asszony egyensúlyoz bevásárlókosárral meg esernyővel, apuka próbálja kisfiát a nyakába emelni, segítek neki, együtt ázunk, nem hallom, mit mond, hisz nálam zene szól, de mosolyog, nyilván hálás a segítségért. Nem is rossz ez az eső, megtisztítja a gondolataimat, visszaállok a kapualjamba, s észre sem veszem, mikor mozdít meg a hangulat, amit Márk az István utcából küld, bele fülembe, a lelkembe.

Már jég esik, mint hózápor, de nem hallom a kopogást, mert nekem saját hangjaim vannak, pillanatra behunyom a szemem. Mikor kinyitom, táncoló embereket látok. A Peterdy-Murányi sarkon fiatal pár ropja az esőben. Bevágódik mellém a kapualjba egy kackiás bajuszú fiú, csurom vizesen, ő is táncol, összemosolygunk, láthatóan élvezi az esőt, s áttáncol az út szemben oldalára, találkozni másokkal. Alábbhagy az égi koncert, kimerészkedem, ne nézzenek már kényes királylánynak, elindulok társakat keresni. Itt lakott Eötvös Gábor, emitt meg Kibédy Ervin, rácsudálkozom kapualjakra, észreveszem, milyen szép a Damjanich 29. házszámtáblája. Már fogalmam sincs, hol lehetnek Lonciék, de mindegy is, majd megkerülnek, élvezem a magányt, a zenét, a járókelők gesztusait és ritmusát, Erzsébetvárost eső után.

A zene élénkül, a nap lassan kisüt, s teljesen váratlanul összefutok újabb táncosokkal. Valahol a Nefelejcs utcában. Jé, nem vagyok egyedül. Tétova, vidám felismerések, köszönések szavak nélkül, mozdulatokkal. Ugyanazt a zenét halljuk, egy ritmusra táncolunk, mindenki nevet, örülünk a találkozásnak, s a közösségi tánc atmoszférája átragad az utca civil népére is.

Fura pasas áll be közénk, karatés mozdulat kíséretében felüvölt, talán hónapok feszültsége tör ki belőle, majd egykedvűen, szó nélkül továbbhalad. Szakállas férfi nézi a táncot boldogan, s halad velünk egy darabon, odalépek hozzá, kiderül, hogy angol, nagyon tetszik neki, amit lát. Fantasztikus, mondja. A fülünkbe instrukció jön: táncoljunk vissza a bázisra.

Különböző utcákból pörögve, ugrándozva, suhanva, ringatózva, riszálva, lejtve érkezik a Szendvicsbárhoz közel harminc ember. Köztük vonaglik Lonci és Andris, integetnek, örülnek, hogy megvagyok. Mintha valami jókedvű, zombis filmet forgatnának, néma táncosok mozognak ugyanabba az irányba. A járókelők fotóznak, autóból integetnek, láthatóan mindenkit jókedvre derít az utcán táncolók szürreális látványa. Sehol egy undok arc, inkább kíváncsian nézelődő kerületiek. Márk zenéje szól a hangszóróból is, s az István utca 27. előtt végre együtt táncolhatunk mindannyian. Ez a vége az egyórás köztáncnak.

Borsos Luca személyes vágytól vezérelve kezdett a Városligetben egyedül táncolni, a járvány idején. Élvezte a belső utazást, amit az új hobbija adott. „Mindannyiunkban él a vágy, hogy mozogjunk zenére. Ha ennek teremtünk egy keretet, ez egy nagy közösségi élmény lehet” – mondja a tánctól kipirulva Luca, aki a Dembinszky-Murányi sarkon lakik.

Roskó Mária ékszerművész – tősgyökeres kerületi lakos – is végigtáncolta az egy órát. „Nagyon elemi, felszabadító érzést adott. A közösséghez tartozás élményét. A valóságból való kiszakadást” – fogalmazott.

S hogy nekem mit adott? Szintén a teljes kikapcsolást. A vonatom futva értem el, s Szombathely helyett a Szolnokra induló zónázóra szálltam. Tata helyett hát Sülysápra mentem. De pont nem érdekelt. A közös tánc élménye jobban feldobott, mint azt valaha hittem volna.

Köszi, Luca!

kohezios_alap