Rózsa helyett – Pedagógusnapra

„Rózsát hoztunk

köszöntőnek

Pedagógusnapra, tudjuk, hogy a

tanár bácsi örömmel

fogadja.

Piros rózsa

a mi hálánk,

és köszönjük szépen,

hogy tanított

jóra-szépre

egész hosszú évben.”

Gyermekkorom egyik leggyakrabban mondott verse volt – június első vasárnapja környékén – Sass Ervin köszöntője. Kántáltuk együtt az oviban, óvó nénire cserélve a tanár bácsit, később szavaltuk az iskolában, s adtuk mellé a rózsát, a szegfűt, a gerberát, meg a tulipánt.

Emlékszem, micsoda lázban égtem a pedagógusnap előestéjén: holnap reggel friss virágot kell venni, vinni. Kitalálni, hogy ki mit kapjon, kinek jár nagyobb bokréta, kinek egy szál, mert helyettesíteni szokott nálunk csupán.

Bekopogni a tanáriba, kikéretni Matild nénit, Vera nénit, igazgató bácsit, s állni előtte, nézni, ahogy örül, ahogy könnybe lábad a szeme, fogadni az ölelést, a puszit, szépen sorban átadni az összes celofánba csomagolt virágot az engem tanító pedagógusoknak, nem hagyva ki senkit.

Aztán a nap végén segítettünk ezeket a csokrokat hazacipelni, én speciel Vera néninek, aki az osztályfőnököm volt felső tagozaton.

Mindig és mindenütt jó tanárok tanítottak. Bölcsességgel, elhivatottsággal, szeretettel teli, művelt emberek, kezdve Sárika nénitől az oviban, Boci tanár úrig a gimiben, s utána is.

Nem tudom, mikor és hol veszett el a pedagógusnapi virágözön, amitől illatba borult ilyenkor is az iskola, nem csak ballagáskor. Nem tudom, miért veszett el ez a szép szokás: köszönteni a pedagógusokat, zavartan hálát mondani egy sutácska mondattal, a tanításért, a nevelésért, a biztos alapokért, amit az élethez kaptunk.

Kihalt ez az ünneplés az iskolákból: drága a virág, majd a szülői munkaközösség intéz valamit, ez a dolguk, és mi majd beleadunk, kap egy ezredik vázát az ofő, azt csókolom, a tanárnak az a dolga, hogy tanítson. Nekünk se köszöni meg a munkánkat senki, meg ezek amúgy is lázadoznak, elégedetlenkednek állandóan, hát, hagyjuk már ezt a hülyeséget!

Szülőként már jómagam sem foglalkoztam a pedagógusnappal, tényleg megoldotta a szülői munkaközösség. A gyerekeknek meg fogalmuk se volt semmiről, mentek suliba, virág nélkül, mint minden nap. Tanulni.

És én most szeretnék az összes erzsébetvárosi pedagógusnak – óvodákban, általános- és középiskolákban – hálát mondani a helyett a bizonyos rózsa helyett.

Megköszönni a napi küzdelmet gyermekeinkért, a szülőtársakkal, az oktatás soha el nem tűnő démonaival. Megköszönni, hogy még talpon vannak, nem menekülnek a süllyedő hajóról, hogy állják a sarat, a pofonokat hősiesen. Hogy tanulnak, nem csak tanítanak.

Szeretném megköszönni, hogy vigyáznak gyermekeinkre, amíg mi karriert építünk. Orrot törölnek helyettünk, vígasztalnak, bátorítanak, beszélgetnek, meghallgatnak, nevelnek. Helyettünk is.

Köszönetet mondok, hogy van még türelmük, kitartásuk, erejük adni: tudást, szeretet, alapokat az élethez.