• írta Erzsébetváros Önkormányzata
  • 2022. március. 10. csütörtök
  • 0

Ménes Attila - Grisa az Erzsébetvárosba megy

Grisa valódi neve Török Géza volt, a becenevét maga akasztotta magára...
title image

Ménes Attila

Grisa az Erzsébetvárosba megy

Már nem emlékszem, hol ismertem meg Grisát, biztos valami koncerten vagy házibuliban. Összehaverkodtunk, sokat lógtunk mindenfelé, csajoztunk, piálgattunk, ahogy normális húsz évesekhez illik. Grisa valódi neve Török Géza volt, a becenevét maga akasztotta magára. A nálam egy fejjel alacsonyabb, kerek fejű, Lennon-szemüveges srác a Debreceni Református Kollégium másodéves teológus növendéke volt és az akkoriban menő csöves szerkóban járt, ahogy én is: bokacsontig beszűkített, foltozott farmergatya, kitűrt kockás ing, melós bakancs, szimatszatyor, halványzöld ballonkabát. A bal fülcimpája ki volt lukasztva, ebbe egy piros fejű gyufaszál volt tűzött. Kérdeztem tőle, hogy így jár-e a teológiai előadásokra is, mire mondta, hogy nem, olyankor a gyufát ki szokta húzni.

Grisa hamar beavatott a megélhetésének titkába. Akkoriban, nem sokkal a Jaruzelski-féle katonai puccs után lengyelek tömegei kerekedtek fel, hogy nálunk üzleteljenek az otthonról hozott portékáikkal az úgynevezett lengyel piacokon. Azért, hogy minél gyakrabban jöhessenek, a határon fel kellett mutatniuk egy meghívólevelet, amiben a magyar házigazdák garantálják, hogy szállást és ellátást biztosítanak számukra. Nos, a szemfüles Grisa ilyen dokumentumok százait, ha nem ezreit állította ki, darabját harminc forintért. Ezen üzelmeit a debreceni Nagytemplom előtti Kossuth tér bozótos részén bonyolította, jó néhányszor én is elkísértem. Barátom már elég jól megtanult lengyelül, moj kolega, mutatott be engem az üzletfeleinek. Bizton állíthatom, hogy Grisa, lengyelhon szerte komoly hírnévnek örvendett, mert minden napra jutott vagy fél tucat kliense, úgyhogy cimborám tetemes összegeket kasszírozott azokban az időkben.

Egyszer aztán szenzációs ötlettel rukkolt elő, menjünk fel Pestre, az Erzsébetvárosba, az ottani Klauzál téri piacra, ott nyüzsögnek a lengyelek, nagyot lehetne kaszálni. Hát, jó, menjünk az Erzsébetvárosba meggazdagodni. Akkortájt az átlagos debreceni srácokat varázserővel vonzotta a főváros, olyan csodahely számba ment, mint amilyen manapság New York, mindenki oda vágyott, de csak kevesen utazhattak fel szétnézni.

Autóstoppal indultunk, még alig hajnalodott, sej-haj, hosszú az út az Erzsébetvárosig! Két topis fickó a négyes főút szélén, nem nyújthattunk valami bizalomgerjesztő látványt. Süvítettek el mellettünk a Wartburgok, Skodák, Trabantok, kétségbeesetten lóbáltuk a kezünket, röpke könyörgő pillantásokat vetettünk a sofőrök szemébe, mondhatni az érzelmi zsarolás bűnébe estünk. Késő délutánra értünk csak fel, éhesek, szomjasak és fáradtak voltunk. A Wesselényi utca felé tartottunk, ahol Grisa egyik spanja lakott (neki mindenhol akadtak spanjai) hogy majd ott fogunk héderezni és a srác anyja kajával vár minket. Már egészen közel jártunk, amikor a Kertész utcán történt egy kis gikszer. Nem is olyan kicsi. Grisa egyszer csak összecsuklott, mint egy rongybaba és elterült a járdán. Semmi gond, nyugtatott, van egy ilyen betegségem, néha le kell feküdnöm, nem tudok járni. Pánikba estem. Ebben az idegen nagyvárosban, ahol sosem jártam és senkit sem ismerek, itt vagyok a mozgásképtelen haverommal, most mi lesz. Csak félórát pihenek, biztatott Grisa, aztán mehetünk is tovább. Ott feküdt azon a helyen, ahol összerogyott, feje a járdaszegélyen, teste két parkoló autó közt, a lábai meg kinyúltak az úttestre. És jöttek a kocsik. Nincs gond, mondta sztoikus nyugalommal haverom, mert arra mégiscsak képes volt, hogy a lábait magasba emelje, így nem mentek át rajta az autók.  Szerencsére nem volt erős forgalom, amint egy járgány közeledett, Grisa, mintha tornagyakorlatot végezne, magasba emelte a csülkeit, aztán ahogy a veszély elmúlt, visszaeresztette az úttestre. Hamarosan arra sétált egy öreg néni, megállt és szörnyülködve kérdezte, mi történt. Többen is jöttek, így néhány perc elmúltán kisebb csődület alakult ki körülöttünk. Az emberek együttérzően figyelték barátomat, többen is ajánlkoztak, hogy behúzzák az úttestről, de Grisa figyelmeztette őket, hogy ebben az állapotában nem szabad őt megmozdítani. Csak hagyják őt szépen pihenni és minden rendben lesz. Akkor meg kis figyelőcsapatot szerveztek, valaki kiállt az úttestre, hogy a forgalmat lassítsa és létrejött egy nagyobb létszámú kórus, ami figyelmeztette a haveromat a közelgő járművekre és instruálta, hogy mit tegyen. Most emelje fel a lábát! Most leengedheti. Emelje fel gyorsan! Magasabbra! Csak óvatosan! Így már jó lesz. Most visszaengedheti. Arra sétált egy idős férfi, nagyszakállú, pajeszos, fekete kalapos, kaftános, ilyet korábban csak filmekben láttam, felismertem, hogy vallásos zsidó. Oj-oj, mondta, telefonálok doktorért. Nem emlékszem, hogy kerültünk a rendelőbe, ahol Grisa kapott valamilyen injekciót, amitől megint képessé vált a lábán megállni. Az orvos azzal búcsúzott, nem tudja felfogni, hogy miféle madarak volnánk mi, ezt a titkot nincs ideje megfejteni, ezzel utunkra bocsájtott bennünket.

A következő emlékem, hogy Grisa haverjának a lakásán vagyunk és életem legfinomabb vacsoráját eszem, pirosra sült, vastag krumpli és szalonnadarabok egy hatalmas tepsiben. Arra sem emlékszem, másnap a Klauzál téri piacon Grisa milyen üzleteket kötött, de ez mellékes is. Az viszont megmaradt, hogy ennyi jóindulattal, segítőkészséggel, önzetlen kedvességgel még életemben nem találkoztam.

Grisa idővel elköltözött Debrecenből, ha a hírek igazak, most egy kanadai kisváros gyülekezetének köztiszteletben álló lelkészeként szolgálja nyáját.

kohezios_alap