Átéltük, milyen előítélet nélkül élni
A zsinagóga előtti Herzl Tivadar téren nem sokáig hagyott tétovázni egy kedves bohóc: kézen fogott és odavezetett egy asztalhoz, ahol kedves fiatalok a kezembe nyomtak egy lebomló poharat, választhattam virághagymát, napraforgómagot, s már pergett is rá a fekete föld, mire észhez tértem, elültettem a szeretet apró magjait. A Szembenézés Alapítvány vezetőjétől, Pap Ágnestől egy kitűzőt kaptam, s arra kért, szépet írjak róluk.
Megláttam Fahidi Éva színésznőt, írót, aki megjárta Auschwitzot.
Évát, aki ma is ad nekünk: hitet, reményt, tartást, mosolyt.
Évát, aki épp 97 esztendős.
Szandtner Anna színművész az ő könyvéből kezd olvasni, s lassan megtelik a tér emberekkel. A bohóc terelget minket, a figyelmünket, egyre több gyerek és fiatal vegyül el köztünk sárga papírvirággal a ruhája hajtókáján, a kezében, a hajában, zene szól, s észrevétlenül csöppenünk egy másik világba.
A vidám, üde, gyermeki jelenlét mindenkit megbabonáz, copfos kislányok, helyes kisfiúk állnak ki az alkalmi manézsra, szembe a bohóccal. A bohóc sóhajából zene születik. A gyerekek dülöngélnek. Aztán eldőlnek egyesével. Dőlnek a kicsik és dőlnek a nagyobbak, mint a rongybabák, sír a szaxofon, közben Éva gyerekkori emlékeit halljuk éhségről, hidegről, fáradtságról, félelemről. A barakkról.
A bohóc próbál mindenkit elkapni, de ez teljes képtelenség, kellenek a társak.
Összeszorul a gyomrom, szemben velem egy nő hangtalanul zokog.
A bohóc segítőket hív.
A gyerekek teljes bizalommal dőlnek a mögöttük álló ismeretlen karjába. Hátra se néznek. Bíznak. Tudják, hogy elkapják őket. Mosolyognak.
Artisták, zsonglőrök, táncosok váltják egymást a manézsban, az egymásra figyelés ilyen testközelből nézve megindító.
Fogják egymást, emelik partnerüket a magasba, tartják erősen a kötelet a másiknak.
S bevonnak: elkapnak, megtartanak minket is.
Segítséget kérnek a produkcióhoz. Szavak nélkül mutatják meg: hogyan figyeljünk egymásra, hogyan tudunk együtt, közösen erősek lenni.
Átéljük, milyen nagyszerű egymást elfogadva, előítélet nélkül élni.
A magyar cirkuszművészek és artistanövendékek után ukrán fiatalok, a harkivi cirkusz stúdiósai adnak nekünk ajándékot.
Táncosaik olyan átéléssel, szenvedéllyel mozognak, hogy mi is átérezzük a fájdalmukat, a borzalmakat, a háború szörnyűségeit.
Esteledik, mikor a műsor végén keresztény és zsidó ima hangzik el Beer Miklós katolikus püspöktől és Radnóti Zoltán főrabbitól. Ima a gyerekekért, az áldozatokért, a világért.
A zsinagóga előtti Herzl Tivadar téren sokat kaptam, kaptunk október 27-én.
Köszönet mindenkinek.
A virágot elültetem, várom a tavaszt.