KÉÉÉRNI MENEKÜLT FOOD?

Látogatás egy átmeneti menekült-befogadó helyen

Na, ez aztán nem egy hagyományos önkormányzati esemény volt.

„Kééérni Menekült Food?” – fogad köszönés helyett az amerikai angolt és az erzsébetvárosi

minimálmagyart keverő feketehajú, fehérkötényes lány. A vastag fekete szemüveg mögül

bájosan mosolyog „Dájána from júeszéj” (Diana from USA), aki előtt közepes kondérban

zöldborsós-kukoricás, gusztusos étel rotyog. Mellette még két nehezebben megállapítható

jellegűt is kavargat.

De mit keres egyáltalán egy VII. kerületi pincehelyiség pultja mögött? Ami amúgy ma már

sokkal inkább hasonlít egy iskolai menza, egy információs központ és egy kirakodóvásár

elegyéhez.

Persze máris lerohanják a betoppanó polgármestert.

„Magyar egyetemekre akarnak járni?” – kérdez rá Niedermüller Péter, hisz úgy tudjuk, ezért

is hívták ide őt az Ukrajnából érkezett egyetemisták.

„Azt már elintéztük, tíz nap múlva átveszik őket” – hárít kedvesen Simon Tünde, aki napi két-

három órát aludva szervezi a főleg színesbőrű menekült diákok életét. – „De szállás kellene

addig is…”

A polgármester sem tartja be a protokollt, itt most nincs „Tessék, parancsolj”, meg

„köszönöm a szót”, az ajándékba hozott étel-tisztálkodószer-ruhanemű féle adomány is

hamar lekerül az önkormányzati kiskocsiról, máris megy a többi közé. Niedermüller meg már

intézkedett is telefonon. „Az egyik nyugdíjasotthonban most szabadok a helyek, harmincan

máris mehetnek.” Gyors kösz, de nincs idő hálálkodásra, máris mennek összeszervezni az

indulókat.

Döbbenetesen jó fejek. Egyikük, Stephen Yeboah már a futballcsapatukkal dicsekszik:

„Future Stars” – a jövő csillagai, mutatja a sapkáján a feliratot. „U14, Bozsik-program, BLSZ…”

– sorolja a magyarul sem mindenkinek egyértelmű foci-szószörnyeket

Az orosz támadások hallatán, láttán Magyarországig menekülő külföldi egyetemisták pedig

jönnek, mennek, beszélgetnek, esznek, lefekszenek pár órát aludni, mindezt a dob-szerkó és

más hangszerek mellett, az amúgy eredetileg a ghánai egyház imaházaként működő

oldalteremben.

„Most kezdünk kicsit szétesni” – mutat a tömegre Cvetkovics Angelica, az egyik fáradhatatlan

szervező, miközben egy kutya is feltűnik a csendesen jövő-menő fiatalok közt. Aztán

megtudjuk, hogy pedig rengeteg magyar önkéntes kíséri az érkezőket, bár sokuknak muszáj

volt legalább egy-két napra visszamennie az „igazi” munkahelyére, hogy el ne felejtsék…

Egy másik szervező arra panaszkodik, hogy a szomszéd országban zajló háború elől

menekülőket nagyon támogatják a magyarok, de azért mintha már most kezdene kicsit

csökkenni a segítőkedv. „Csak nehogy lecsengjen!”

Már albérletet is egyre nehezebb szerezni a menekülteknek. Ha meghallják, hogy Ukrajnából

jönne a vendég, készségesek a lakáskiadók. Az egyetemistának is örülnek. De amikor kiderül,

hogy nem ukrán vagy magyar származású az érkező, már nem annyira kapkodnak utánuk,

finoman szólva.

Ráadásul a főszervezők lebetegedtek. A többiek szeretnének Covid-tesztet. Az egészségesek

meg oltást kérnek. Van aki már a harmadikat, más csak az elsőt.

A polgármester máris telefonál. Első intézkedés: egy háziorvosi rendelőbe mehetnek tízen.

Egy kerületi általános iskolában épp oltanak, negyven főt befogadnak. Úgy intézkedik, mint

egy profi betegirányító, félperces hívásokkal kér, kedveskedik, megköszön és már adja is át

az infót a köré tömörülő szimpatikus ügyintézőknek.

Mellesleg eszébe jut az egyik szervezőnek, hogy jaj hát, a szemetet is elszállíttatta az

önkormányzat, nagyon kösz. A „szívesen”-re már idő sincs, mert újabb kérés, újabb

telefonok. Meg persze olyan is akad, hogy visszaszólnak innen, hogy mégse annyi az annyi,

de akkor a „polgi” szerez máshol helyet, más időpontra.

Fél órája vagyunk itt, de mintha már egy egész munkanap lefutott volna, annyi mindenről

esik szó.

Mennek itt a dolgok!

Kár, hogy így kell menniük.

Komlósi Gábor

Fotó: Kissimon István