• írta Török Zsuzsa Gyöngy
  • 2022. szeptember. 12. hétfő
  • 0

Az ÖrkényKert, ahol fontos a szabadság, a közösség, meg a közönség

A hétvégén több fővárosi teátrum megnyitotta kapuit a közönség előtt az évad indulása alkalmából. Az Örkény István Színház összes helyiségében, és a Madách téren várta a barátait egy igazi, könnyed kultúrfesztiválra.
title image

„Megható, hogy ilyen sokan vannak!” 

Az ÖrkényKert, ahol fontos a szabadság, a közösség, meg a közönség

A hétvégén több fővárosi teátrum megnyitotta kapuit a közönség előtt az évad indulása alkalmából. Az Örkény István Színház összes helyiségében, és a Madách téren várta a barátait egy igazi, könnyed kultúrfesztiválra.

 „Megható, hogy ilyen sokan vannak” – ez a mondat többektől elhangzott szombaton, az ÖrkényKertben, ahol kint is, bent is délutántól késő estig hömpölygött a tömeg. Ott hömpölyögtek a színészek, világosítók, rendezők, hangosok, öltöztetők, nézőtéri felügyelők, irodisták, zenészek közöttünk, adagolták a sütiket, csacsogtak az emberekkel, készültek a szelfik, s közben szólt a zene felváltva két színpadon odakint, odabent pedig beszélgetések, egyszemélyes előadások tették fel a koronát a napra.

Törő Mona művészeti titkár egész délután a süteményes pultnál mosolyog és rendületlenül osztogatja a süteményeket. Ingyen lehet elvenni, a befolyó adományokat a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kapja idén, kórusuk ott van a fellépők között. Mona elmondja, hogy több mint 40 kolléga sütött otthon, volt olyan, akinek segített az anyukája, vagy a párja, de pártoló tag is beszállt a projektbe. „Egyenek zserbót”- kiált ránk Pogány Judit, s még hozzáteszi. „Nem sütöttem, vettem!” Miután megtudjuk, hogy amúgy utálja a zserbót, szívesen beáll egy fotóra. Csakúgy, mint bármelyik munkatársa. Kedvesen válaszolnak mindenkire, s hagyják, hogy a nézők simogassák őket.

Odabent „Jelmez nélkül” beszélgetett Kadarkai Endre Polgár Csabával, később Znamenák Istvánnal, a riporter mellett a társulat női tagjai is kérdeztek kollégájuktól. Utóbbira sikerült beülni, a kolléga próbálta a Mácsai által nehéz esetnek bekonferált Znamenákot feloldani. Tényleg kissé szenvedett a beszélgetéstől, nehezen nyílik meg, de azért megtudjuk róla:

„A társulatban hiszek, semmi másban, abban hiszek, ha egyfelé húzunk, ugyanúgy gondolkodunk. Ilyen volt nekem Kaposvár, amit szétvertek, barbár módon. És ilyen most az Örkény.”

Kicsit közelebb enged magához minket Znamenák István, elmondja, hogy türelmetlen ember, akinek fontos a szabadság, a politika meg ne szóljon bele a színházba, fogadja el a kritikát. Megosztja velünk, hogy nem félős típus, nem tartja magában a véleményét. Amitől fél, így nevezi: kultúrdózer. „Félek az ostoba, erőszakos, kegyetlen irányítóktól. Félek a Nemzeti Színháztól.”

Csuja Imre még kint nevetgél a vendégekkel, mikor elkezd a tömeg befele araszolni, hogy meghallgathassa tőle Babits Mihály Jónás könyvét, amit minden évben előad az ÖrkényKerten. Mellettem kedves, mosolygós, idősebb hölgy, neve M. Ágnes: azt mondja, mindig beül a Jónás könyvére, annyira szereti a művész úr előadásában. Ágnes elmeséli, pártoló tag volt hosszú évekig, most először nem tudja kifizetni a tagsági díjat, nyugdíjas, idén tényleg nem futja rá, mindennek felment az ára. De megnézi, amit csak tud, mert az Örkényben az előadásokhoz pluszt kap az ember, nem csak magát a darabot. Csuja Imre idén meg ezúttal is teltházat kapott, ennek láthatóan nagyon örül, gyerekkora óta mond verseket, mostanra a missziója lett, s mivel nagyon trendi és népszerű művész, a fiatalok vagy idősebbek akkor is kíváncsiak rá, ha épp versel, és nem szórakoztat. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – ezt a sort jól ismerjük, visszük magunkkal, mikor kifele araszolgatunk.

A színházi büfében barátságos áron mérik a vörösbort, Ágnes újra mellettem terem, s tájékoztat, hogy Mácsai Pál előadása az Esterházy: Oratorium balbulum fantasztikus volt, kár, hogy nem láttam. Nagyon szereti Mácsait, főleg, ahogy a színházat viszi, de ez a felolvasószínház most mindent vitt, teljesen a hatása alá került. Beszámol a kedves néző Bíró Kriszta előadásáról, ami az elfeledett nőkről szólt, és sajnálja, de Für Anikót nem hallotta, kár, mert a fenntarthatóságról beszélt.

Mácsai közben itt is van, meg ott is, hol kint, hol bent futunk össze, elkapni lehetetlen, annyi a dolga. Bejelenti a közeli barát, Kovács Béla emlékkoncertjét, a fenti gangról szól a tárogatómuzsika, amit Mahler szerzett, aztán az Örkény Zenei Műhely játszik, Mácsai előadja odabent a megrendítő irodalmi művet, majd megint odakint konferál, az Örkény Esztrádra már egy gombostűt se lehet elejteni a Madách téren.

Niedermüller Péter polgármester érzi, hogy nem lehet hosszan beszélni, mindenki a daloló színészekre kíváncsi, nem is teszi, tegezve fordul a közönséghez, elmondja: büszke rá, hogy ennek az eseménynek Erzsébetváros ad otthont.

Nagy tapsot kap, ahogy Mácsai, aki elmondja, most ebből a szeretetből fognak töltekezni az egész, rezsivel terhelt évadban, majd felkonferálja a korábbi kerületi polgármestert, Vattamány Zsoltot, aki a tavalyi évhez hasonlóan most is szólógitárral érkezett. Elhangzik, mennyire fontos, hogy ugyanazon a színpadon, ugyanazért kiállnak mindketten: az ÖrkényKertért, a kultúráért.

„Kevés a normalitás szigete, ez itt az egyik” – fogalmaz a direktor, de azt, hogy hogyan énekelt, már nem sikerült meghallgatni.

Gyorsan ellopunk egyet Csuja Imre feleségének a sajtos rúdjából, – amit a művész úr gyúrt – és futás! Az esti zenei kavalkád Kákonyi Árpád irányításával, éneklő-zenélő társulati tagokkal tényleg fantasztikus, de a vonat sajnos nem vár.

Új ismerősöm, Ágnes gondolatai álljanak itt végezetül:

„Az Örkény egy jó színház, jó itt a légkör, közel vannak a közönséghez.”

Ámen.

kohezios_alap