Örkény István (1912 – 1979)

110 éve született a Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író, gyógyszerész, az Újhold társszerkesztője.

Erzsébetváros díszpolgára 1999, a magyar groteszk próza megteremtője a Damjanich utca 39-es számú házban született, ahol emléktábla is áll. Különféle írásaiból mondatai önálló életre keltek és esszenciális összefoglalásként emlegetjük őket.

Íme, két göngyszem:

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.”

„Eddig is mindent kitaláltam, ezentúl is azt teszem. Az életnek nem jut soha semmi eszébe.”

A Szép Szónál, József Attila mellett indult. Szerb Antal sokat ígérő, eredeti tehetségnek tartotta. Majd a második világháború „iskolájába” járt, a szovjet fronton és a hadifogságban egy életre szóló élményanyagot szerzett. Hazaérkezése után újra felcsillant szatirikus tehetsége. Egyik interjújában azt mondta, hogy csak azzal vagyunk hajlandók azonosulni, ami morálisan felment bennünket, a szobatiszta konfliktusokat szeretjük, a nyolc napon belül gyógyuló sebeket. Ő mindezzel nem volt hajlandó szolgálni. Kevesen tudják, de rajongott a sportért: vívott, teniszezett, úszott, síelt. Természetesen interjúban sem tudta megtagadni a rá jellemző furcsa humort, mert így válaszolt egy egyszerű kérdésre, tudniillik, mit csinál egész nap:

„— Csupa fennkölt dolgot. Vagy írok, vagy pedig gondolkodom, hogy miért nem tudok írni. Ha rájövök a megfejtésre, akkor írni kezdek.
— És ha nem?
— Akkor tovább gondolkodom.
— Ezért írsz keveset?
— Nem írok keveset. Pontosan annyit írok, amennyi eszembe jut.
— Eszerint vannak, akik többet írnak, mint amennyi eszükbe jut?
— Ők a boldog írók.”

(Élet és Irodalom 1967.03.25., a kérdező: Réz Pál)

A kerek születésnap alkalmából 3 egyperces novellát raktunk ki a Király utcai fogyasztásmentes szigetre.